Offenbach, Jacques: Orfeusz az alvilágban

A hét zeneműve

Bozó Péter előadása.

Az operett szó hallatán a színházlátogatók többségének valószínűleg a századelő magyar operettje jut eszébe elsőként; Lehár Ferenc, Huszka Jenő, Kálmán Imre neve, olyan művek mint A víg özvegy, a Csárdáskirálynő vagy a Lili bárónő. Nem árt tudni azonban, hogy e darabok bemutatása idején a műfaj már mintegy fél évszázados múltra tekinthetett vissza, és az első operettek meglehetősen eltérnek az imént említett művektől.

Az operett hazája Franciaország, azon belül pedig Párizs. Már a francia főváros 1830-as évekbeli zenés színpadi repertoárjában találhatunk olyan rövid terjedelmű, könnyed hangvételű műveket, amelyek a műfaj előzményének tekinthetők. A tulajdonképpeni operett azonban az 1850-es évek terméke. A század közepe táján több francia színpadi komponista is kísérletezett azzal, hogy az opéra comique, a francia daljáték műfaj hagyományait felhasználva új, könnyedebb zenés színpadi zsánert hozzon létre. A legsikeresebb kísérletezők Adolph Adam és Florimond Hervé voltak. A francia operett prototípusának megteremtője és legkiemelkedőbb művelője azonban végül egy német zsidó családból származó bevándorló, Jacques Offenbach lett.

Offenbach kölni születésű; az 1830-as évek elején, 14 éves korában települt át Párizsba, hogy a Conservatoire-on tanulhasson. A francia főváros lett második hazája, 1860-ban a francia állampolgárságot is megkapta. Tevékenysége kezdettől fogva a zenés színházhoz kapcsolódott: előbb csellistaként az Opéra-Comique zenekarának tagja volt, majd 1850-től kezdve színházi karmesterként működött a Théâtre Français zenekarának élén. Igazi karrierje azonban az első párizsi világkiállítás évében, 1855-ben kezdődött: ekkor hozta létre saját társulatát és ekkor nyílt meg az általa vezetett színház, a Théâtre des Bouffes-Parisiens. A világkiállítás egyik szenzációjának számító Offenbach-előadások azonban – az illetékes hatóság engedélyének hiányában – eleinte legfeljebb négy szereplőt foglalkoztathattak és az előadott darabok meglehetősen rövidek voltak; esténként két–három egyfelvonásos szkeccset is játszottak. Az első nagyobbszabású, egész estét betöltő Offenbach-operett, sőt, mai fogalmaink szerint az első igazi operett, az Orfeusz az alvilágban. Az 1858-ban bemutatott mű nagy sikert aratott. Ez a darab alapozta meg Offenbach hírnevét, előadásainak bevételéből pedig pazar villát építtethetett magának a normandiai Etretat-ban, melyet stílszerűen Villa Orphée-nak, Orfeusz-villának keresztelt el.

Az Orfeusz sikere persze nem kis részben a librettónak is köszönhető. Bár a szövegkönyv címlapján Hector Crémieux szerepel szerzőként, tudjuk, hogy a librettó elkészítésében Crémieux-nél is fontosabb szerepet játszott Offenbach másik szövetségese, Ludovic Halévy. Halévy, egy színpadi szerzőként is tevékenykedő minisztériumi hivatalnok, a Théâtre des Bouffes-Parisiens megnyitása óta dolgozott együtt Offenbach-hal; személyében a zeneszerző olyan barátra és állandó munkatársra lelt, aki már családi hátterénél fogva is gazdag tapasztalatokkal rendelkezhetett mind a színház, mind pedig a zene területén. Ludovic édesapja, Léon Halévy ugyanis maga is költő és drámaíró volt; nagybátyja, Jacques Fromental Halévy pedig a korszak kiemelkedő színpadi komponistája, A zsidónő című nagyopera szerzője, egyszersmind az ifjú Offenbach zeneszerzés-tanára. Halévy azonban tekintélyes pozíciója miatt meg akarta őrizni anonimitását; nem kívánta felfedni, hogy alkotóként köze volna egy olyan frivol darabhoz, mint az Orfeusz. Neve végül mégis a mű címlapjára került, Offenbach ugyanis az első kiadás tanúsága szerint neki ajánlotta a darabot.

Az Orfeusz librettója – akárcsak Halévy operett-szövegkönyveinek többsége – jól ismert történet kifigurázása, szatirikus feldolgozása. Konkrétan a mítoszparódia típusába tartozik, akárcsak Offenbach másik antik tárgyú operettje, az 1864-ben bemutatott Szép Heléna. A trójai mondakörön alapuló Szép Helénával szemben azonban az Orfeuszt zenetörténeti szempontból különösen izgalmassá teszi, hogy egy olyan mitológiai szüzsé feldolgozása, amely az operatörténet egyik kedvelt, sokszor megénekelt témája. A darab ugyanis Orfeusz és Euridiké mítoszának travesztiája, parodisztikus átköltése.

Természetesen nem véletlen, hogy Orfeusz mítosza nagy népszerűségnek örvend a muzsikusok körében. Hiszen főhőse maga is zenész, s a történet a zene hatalmát példázza. Ezért válhatott oly sok zenés színpadi mű kiindulásává Jacopo Peri darabjától kezdve Monteverdi favola d’Orfeóján át Gluck reformoperájáig. Offenbach operettjének üzenete azonban egészen más. Halévy tollán az ógörög pásztori történet házassági komédiává, egyszersmind a korabeli párizsi társadalom szatírájává alakul át. A mű furcsa prológussal indul, melyet egy allegorikus szereplő, a Közvélemény ad elő. Ő a darab kulcsfigurája, az események egyik fő mozgatója. Felléptetése lehetőséget teremt Halévynek és Offenbachnak, hogy rámutassanak: a társadalom álszent és képmutató. A Közvélemény megjelenésekor ugyanis mind az emberi, mind az isteni szférához tartozó szereplők tisztes hölgyek és urak álarcát öltik magukra a darabban, távollétében azonban nagyon is esendő módon viselkednek.

„Őrizkedjék tőlem az a nő, aki meg akarja csalni a férjét. És óvakodjék az a férj is, aki hűtlen akar lenni a feleségéhez.” – mondja a Közvélemény a prológusban. Majd kiszól a közönséghez: “Nyugodjanak meg, a dráma szereplőiről beszélek.” Ilyen bevezetés után nyilvánvaló, hogy a darab színhelye sokkal inkább Offenbach korának Párizsa, mint az antik Görögország. S az sem meglepő, hogy Orfeusz és Euridiké Halévy értelmezésében civakodó házastársak, akik kölcsönösen megcsalják egymást. Orfeusz, aki ebben az interpretációban hegedűművész, egy nimfának csapja a szelet, Euridiké pedig Arisztaioszba, a jóképű pásztorba szeret bele. A darab elején mindkettő tetten éri a másikat és Orfeusz azzal bünteti felesége hűtlenségét, hogy eljátssza neki legutóbbi kompozícióját, egy hegedűversenyt. A büntetésnek ez a módja természetesen remek lehetőséget kínál Offenbachnak, hogy Orfeusz és Euridiké duettjét obligát hegedűszólóval tegye emlékezetessé.

Zene

Halévy Euridiké halálának körülményeit is újraírja, egy másik mítoszt, Perszephoné elrablásának történetét is beleszőve a darabba. Arisztaiosz pásztorról, Euridiké szerelmeséről ugyanis kiderül, hogy valójában nem más, mint Plútó, az alvilág királya, aki azért jött álruhában a föld színére, hogy elrabolja a feltűnően szép nimfát. A búzatáblába csalja Euridikét, akit az a csapda sebez halálra, melyet a féltékeny Orfeusz riválisának állított. Plútó búcsúlevelet írat Euridikével: “Elmegyek itthonról, mert meghaltam. Arisztaiosz nem más, mint Plútó és elvisz magával az ördög.” A kisvártatva hazatérő Orfeusz a levelet olvasva hálát ad Jupiternek, hogy megszabadította feleségétől. Ha rajta múlna, a darab itt véget is érne; ám ekkor megjelenik a Közvélemény, akinek nyomására Orfeusz kénytelen-kelletlen elindul – nem az alvilágba, hanem az Olümposzra, hogy panaszt tegyen Jupiternél.
Az Olümposzról Halévy és Offenbach nem éppen hízelgő képet fest a darabban. Az isteneket először felettébb szokatlan helyzetben láttatják: alvás közben. “Aludjunk” – éneklik szenderegve – “álmunk soha ne érjen véget, hiszen az egyetlen öröm az Olümposzon az alvás.”

Zene

Ám a hálósipkás égilakók Jupiter parancsára kénytelenek felkelni és meghallgatni Diana istennő panaszát. Diana földi szerelmesének, Akteónnak a halálát siratja, akit Jupiter erkölcsi megfontolásoktól vezérelve szarvassá változtatott. Jupitert kínos helyzetbe hozza azonban az alvilág királyának csínytevése: a féltékeny Júnó hírét vette Euridiké elrablásának és férjét gyanítja az események hátterében. Merkúr azonban közli, hogy a tettes Plútó. Az alvilág istene hamarosan meg is érkezik, hogy tisztázza magát. Visszautasítja az őt felelősségre vonó Jupiter vádjait és csatlakozik az istenek demonstrációjához. Az égilakók azért tüntetnek, mert elegük van az örökös nektárból és ambróziából, meg persze Jupiter önkényéből. Az álszent főistent a lázadó istennők azzal büntetik, hogy – Júnó jelenlétében – refrénes gúnydal keretében fejére olvassák különféle állatok képében elkövetett szerelmi kalandjait.

Ám ekkor váratlan vendégek közeledtét jelzik az Olümposzon: Orfeusz és a Közvélemény érkezik. Jupiter parancsára és a Közvélemény ösztökélésére Orfeusz előadja panaszát. A főisten döntése értelmében Orfeusznak vissza kell kapnia feleségét. Mi több, Jupiter – némi szerelmi kaland reményében – úgy határoz, hogy ő maga fog lemenni Euridikéért az alvilágba. Az istenek, mivel nagyon unják már az Olümposz álmosító atmoszféráját és egyhangú étrendjét, rögtön kérlelni kezdik, hadd tarthassanak vele. Jupiter, hogy megtépázott népszerűségét helyreállítsa, megengedi az égilakóknak, hogy elkísérjék.

Az alvilágban, Plútó budoárjában eközben a magára hagyott Euridiké rendkívüli mértékben unatkozik. Egyetlen társa a részeg és feledékeny inas, John Styx. Hamarosan azonban visszaérkezik Plútó is, aki el akarja titkolni, hogy Euridiké az alvilágban van, ezért egy szobába zárja. Ám Jupiter Cupido segítségével léggyé változik, berepül a kulcslyukon, és a szobában mitológiai nász zajlik le. A légyott egy bizarr szerelmi kettős keretében megy végbe, melyben a vonóshangszerek tremolója és a basszista csukott szájjal történő éneklése az epekedő Jupiter zümmögését hivatott megjeleníteni.

Zene

A záró képben Plútó hatalmas orgiát rendez az istenek tiszteletére, akik igen jól szórakoznak: isznak és táncolnak. A pokoli mulatságon bacchánsnőnek álcázva Euridiké is részt vesz; Jupiter így akarja megszöktetni. Plútó azonban leleplezi a csalást. Ekkor ismét megjelenik Orfeusz és a Közvélemény, hogy magukkal vigyék Euridikét. Jupiter belemegy ebbe, de ravaszul a jól ismert feltételt szabja: Orfeusz nem fordulhat hátra, különben elveszíti feleségét. Miközben Orfeusz és Euridiké felfelé tartanak, Jupiter elhajítja villámát. Orfeusz ijedtében hátranéz, Euridikének így az alvilágban kellene maradnia. De hogy ne lehessen Plútóé, Jupiter Bacchus papnőjévé teszi.

Halévy librettója sajátos módon viszonyul a antik hagyományhoz. Egyfelől a mítoszból meríti nyersanyagát, ugyanakkor – mint láttuk – csúfot is űz belőle; kiforgatja eredeti értelméből, idézőjelbe teszi azt. Hasonló kettősséget figyelhetünk meg Offenbach zenéjében is. A zeneszerző, akárcsak szövegkönyvírója ügyes kézzel használja fel a zenetörténeti múlt tradícióit, egyszersmind szellemes játékot játszik velük. Az operettben lépten-nyomon a komoly opera eszköztárából vett elemekkel találkozhatunk, ezeket azonban a zeneszerző minduntalan humoros kontextusba helyezi, ironikus felhangot kölcsönöz nekik. A mű zenéjének jellegzetes hangját képviseli a 17–18. századi pásztorál-stílus paródiája. Mindjárt a darab elején, hiszen már az Orfeusz nyitánya ezt a régi stílust idézi meg. Sőt, talán a maga korának közelmúltját is, hiszen ez a zene egyúttal arra a pásztorálra is emlékeztet, amely Meyerbeer nagyoperáját, A prófétát indítja. A bevezetés bukolikus hangvételű, a pásztorálokra jellemző 6/8-os lüktetéssel, melankolikus klarinét- és oboaszólókkal.

Zene

Ugyanez a zene az operett első felvonásában Plútó-Arisztaiosz belépőjének bevezetéseként hangzik el ismét – ekkor derül csak ki, hogy valójában paródia, tettetés, hogy épp oly kevéssé kell komolyan vennünk, mint a pásztori ruhában színrelépő Plútó álöltözetét. Az alvilág inkognítóban megjelenő istene a pásztori bevezetés után az opera egy másik jellegzetes kellékét is kifigurázza: a recitativót. Az énekbeszéd alkalmazása Offenbachnál egyáltalán nem magátólértődő, hiszen az operettben, ahogyan műfaji előzményében, az opéra comique-ban is, az énekszámok rendesen prózadialógusokkal váltakoznak. A recitativó Offenbach operettjében is csak kivételes alkalmakkor fordul elő, s a fennkölt zenei dikció paródiáját szolgálja.

Zene

A nyitány bevezetést követő második szakasza a pásztorálhoz hasonlóan letűnt idők emlékét idézi. Ez a rész ugyanis egy menüett, melyben Offenbach Lully és Rameau operáinak stílusát imitálja. A barokk menüett, a méltóság, az arisztokratikum zenei jelképe a második felvonás báli jelenetét fogja kísérni, ahol a főisten, Jupiter táncol majd rá. Már a nyitány alkalmával megütheti azonban a hallgató fülét a groteszk hangszerelés: Offenbach ugyanis a tánc jellegzetes zárófordulatait egy meglehetősen esetlen hangszerrel, az üstobbal játszatja.

Zene

A stílusparódián, a múlt zenéjének általánosságban történő kifigurázásán túl azonban konkrét zenei idézetek is találhatók az operettben. Az egyik ilyen citátum az olümposzi jelenethez, az istenek demonstrációjához kapcsolódik, ahol Offenbach a forradalom hangját idézi meg. A tüntető istenek kórusába ugyanis a francia forradalmi induló, a Marseillaise dallamának kezdetét szövi bele a zeneszerző.

Zene

A másik zenei idézet szintén az olümposzi képben hangzik el először, amikor Orfeusz Jupiternek elpanaszolja Euridiké elrablását. Panaszát természetesen dalban adja elő, s méghozzá Gluck Orfeusz-operájának közismert dallamára: „J’ai perdu mon Euridice” – „Elvesztettem Euridikémet.” Végig sem kell énekelnie az áriát, hiszen az istennők is jól ismerik Gluck zenéjét, így mindjárt kórusban fújják a folytatást. Később, az operett végén ugyanez a zene kíséri majd Orfeusz alvilágbeli megjelenését is.

Zene

A stílusparódia és az idézetek mellett az Orfeusz zenei humorának további forrása az inkongruencia, az oda nem illőség. Offenbach többször is szándékosan olyan zenét ír, amely éles ellentétben áll a darab isteni szereplőinek látszólagos méltóságával, nem illik az égilakók tekintélyéhez. Szép példája ennek az a frivol, táncos jellegű kuplé, melyben az istennők a szoknyavadász Jupiter kalandjait állítják pellengérre. Külön figyelmet érdemelnek a dal kacagó fafúvós szólamai.

Zene

Ugyancsak inkongruensnek mondható, hiszen az Olümposz lakóihoz túlságosan is vidám és harsány az a tingli-tangli tánczene, mely az istenek alvilágba történő elindulását kíséri.

Zene

A istenekhez nem illő zene legkirívóbb példája azonban az a tánc, amely a második felvonás alvilági bálján a menüettet követi. Jupiter kimért, régimódi menüettje után ugyanis az istenek egyszercsak Offenbach korának divatos, kedvelt táncát, a vad és eksztatikus kánkánt kezdik el ropni. A kánkán valószínűleg Algírból származik és az 1830-as években hódította meg a francia főváros báltermeit. Offenbach kortársa, a Théâtre des Variétés muzsikusa, Philippe Napoléon Musard hozta divatba. Népszerűségében valószínűleg nemcsak Musard és Offenbach zenéjének, hanem a botrányos koreográfiának is része lehetett. A kánkán ugyanis a női lábak felfedésével és magasba dobálásával különösen frivol és erotikus táncnak számított. Ezért válhatott a 19. század végén a párizsi éjszakai mulatóhelyek állandó kellékévé, amint azt Toulouse-Lautrec festményei is tanúsítják. Ha valami, akkor egy ilyen tánc igazán nem illik az istenekhez.

Offenbach közönségének viszont annál inkább tetszett. Az Orfeusz az 1858. októberi premiert követően 228 egymást követő előadást ért meg, s csak a társulat tagjainak kimerültsége miatt került le a műsorról a következő év júniusában. Az operettet már a zeneszerző életében többször felújították; e felújítások közül külön figyelmet érdemel az 1874-es, Théâtre de la Gaîté-beli, amelyre a zeneszerző több új zeneszámmal, sőt, egy teljesen új kép hozzáadásával négyfelvonásossá bővítette a darabot. Ekkorra azonban Offenbach már túl volt pályája delelőjén. Az Orfeusz kivételévél ugyanis igazán sikeres és máig maradandó operettjei – a Szép Heléna, A párizsi élet, A gerolsteini nagyhercegnő – mind az 1860-as évtized darabjai. III. Napóleon bukását követően Offenbach elvesztette népszerűségét, s ugyan élete végén még a komolyabb színpadi zene műfajával is megpróbálkozott, operája, a Hoffmann meséi befejezetlenül maradt, csak a zeneszerző 1880-ban bekövetkezett halála után mutatták be. Operettjeinek muzsikája, különösképpen az Orfeusz kánkánja azonban az utókor szemében a második császárság Párizsának zenei jelképévé lett.

Zene