Egy zenemű

Műsor:  2011. január 22., szombat 15.05-17.00

A Nyári éjszakák verseit Berlioz Théophile Gautier 1838-ban megjelent kötetéből válogatta. A ciklus nem összefüggő történetet mond el, a hat költemény lazán kapcsolódik egymáshoz, egy nagy szerelem vágyálma és emléke köré fűződik. Berlioz mezzoszoprán vagy tenor hangra és zongorára komponálta meg a dalokat, valószínűleg 1838 és 41 közt (hangnemek: A, D, g, Fisz, D, F). A művek hangszerelése fokozatosan készült: a Távollét című harmadik dalé 1843-ban, no. 2 A rózsa lelke című darabé 1855-56-ban, a többié 1856-ban. A zenekari dalok már több hangfajra készültek (hangnemek: A, H, f, Fisz, D, F), a mezzo és tenor mellett alt és bariton is szerepet kap - ily módon vagy több énekes adja elő a ciklust, vagy igen nagy hangterjedelemmel rendelkező énekes, vagy pedig több dalt transzponálva szólaltatnak meg. A műsorban szereplő felvételek közt egyedül a spanyol-katalán Victoria de Los Angeles (1923-2005) énekli Berlioz összes zenekari dalát eredeti hangfekvésben, John Eliot Gardiner négy énekessel dolgozik, a többi művész pedig részben feljebb-lejjebb transzponálva adja elő a darabokat.
A ciklust kezdő Villanella - a 16. századi olasz falusi kórusdalt hívták így - címéhez híven egyszerű strófikus szerkezetű, egyenletes 2/4-ben lüktető tavaszi dal. Egy szerelmespár erdei kirándulását mondja el, szerepel benne gyöngyvirág, feketerigó, rejtőző nyúl, forrásból ivó szervas és teli szamócás kosár.
A második dal, A rózsa lelke, a hervadó virágról szól, melyet egy szép hölgy viselt keblén: „Emeld fel lezárt szemhéjadat, amit szűzi álom érint finoman, A rózsa lelke vagyok, a rózsáé, amit tegnap viseltél a bálon… Sorsomat irigylik, s hogy ily szép véget érjenek, sokan adnák életüket. Mert kebleden van a sírom és az alabástromra, amelyen nyugszom, egy költő csókkal írta fel: Íme a rózsa, minden király féltékeny lesz rá" A három strófa azonos dallammal kezdődik és más-más irányba kanyarodik. Finom, fátyolos zenekari hangzását a brácsák ölelő motívuma kíséri.
A harmadik dal, A lagúnákon, Lamento feliratú moll kompozíció. A költő halott szerelmesét siratja, a vers három szakasza - a zenében trió-szerű középrésszel - a veszteségre rádöbbenő szomorúság hangulatából emelkedik a kedves szépségét dicsőítő himnusszá. Énekszólamának deklamáló pátosza néha már ária-szerűvé teszik a darabot.
A negyedik dal, a Távollét, a vágyakozás hangulatában fogant. Refrénje: „Ó, térj vissza, kedvesem! Mint napfény nélkül a virág, életem virága becsukódott, távol mosolyodtól" Mindhárom strófája szaggatottan kezdődik, s a dallamokat deklamatív részek tagolják.
Az ötödik dal, A temetőben alcíme „Clair de Lune", Holdfény. Ünnepélyes, monoton panaszdal ez a darab az elfeledett holtakról, két szövevényes strófa variált kísérettel, csodálatos szófestésekkel.
Végül Az ismeretlen sziget című dal sodró vízizene, tengerről, szélről, messzi tájakra utazásról szól. Ismétlődő refrénje: „Mondd, te szép lány, hová menjünk? A vitorlák dagadnak, a szél feltámadt" - „A Baltikumba? Jáva szigetére, vagy Norvégiába, hóvirágot szedni" - „Az örök szerelem szigetére… Vajon odaérünk-e valaha?" A dal lendületét, hullámzását megragadni nem könnyű, sok múlik az előadókon.