Galgóczi Erzsébet

"Az ötvenes évek derekára már kialakultak az önmagammal szemben táplált igényeim, csak egyszerűen nem tudtam papírra tenni. Az újrakezdéshez, a felszabaduláshoz szükségem volt arra a történelmi élményre, amit a mi nemzedékünknek ötvenhat jelentett. Hogy a magyar történelem megpróbálja tisztázni önmagát. De meg kellett szereznem bizonyos élettapasztalatokat is, ami elengedhetetlen a prózaíráshoz. Amikor újrakezdtem, többféleképpen próbálkoztam, és egyszer csak saját magam számára is váratlanul rájöttem, hogy tudok írni. Még a napra is emlékszem: 1958. március 8-án történt. Fűtetlen albérleti szobában, kabátban ültem éjszaka az íróasztal mellett, egy cím nélküli novella sokadik változatánál. Amikor ott tartottam, hogy megkérdezik az öreg parasztot, mi van odaát, hirtelen kikerekedett a papíron a válasz, hogy „ott is csak hó van”. És akkor belém hasított az öröm. Éreztem, hogy ez már én vagyok. Azután rögtön fölírtam ezt a mondatot a novella élére is, és elfogott a munkaláz. Akkor két hét alatt megírtam öt novellát."