Új Zenei Újság, 2009. január 18.

Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőverseny döntője
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2009. január 12.
Molnár Szabolcs kritikája

Várjon Dénes, Simon Izabella, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Banda Pál hangversenye
Zeneakadémia, 2009. január 14.
Stachó László kritikája

Az Academy of Saint-Martin-in-the-Fields koncertje, vezényelt Neville Marriner, közreműködött Janine Jansen (hegedű)
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2009. január 13.
Csengery Kristóf kritikája

---

Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőverseny döntője
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2009. január 12.
Molnár Szabolcs kritikája

Kroó György tanár úr nem szerette sem az igazi, sem a képzeletbeli zenei versenyeket. Egyszer egy óráján, amikor a 20. század zene nagy zeneszerzői, illetve összemérhetőségük jött szóba, csak ennyit mondott: maradjunk annyiban, hogy mindannyian döntősök. Talán az lenne a helyes, ha az Új Magyar Zenei Fórum első döntőjével kapcsolatban mi is megelégednénk annyival, hogy a szigorú elő-zsűrit meggyőző nyolc pályamű azonos jogon került a gálakoncert műsorára és a fő-zsűri mérlegére. Jeney Zoltántól az eredményhirdetést megelőző protokoll megszólalások között a legrövidebb és a legbölcsebb beszéd hangzott el, melyben arról szólt, hogy a döntőbe került darabok egytől-egyik nagyon magas mesterségbeli színvonalat képviseltek, a díjazás pedig nem a szakmai kompetenciát tükrözi. Ehhez hozzáfűzte, hogy minden darabnak önálló világa volt, s feltűnőbbek voltak a különbségek, mint a hasonlóságok. Egyet kell értenem a zsűri elnökével.

A testület döntését viszont kötelességem „lábjegyzetelni”. A végeredmény furcsasága a lebonyolítás strukturális hibáira hívta fel a figyelmet. Ha egy versenyben, két kategóriában 4-4 pályamű vesz részt, és (ha mint ezúttal) a nyolc műnek 7 szerzője van (Dinyés Dániel ugyanis mindkét kategóriában érdekelt volt), akkor kategóriánként három helyezéssel számolva garantáltan egyetlenegy, abszolút vesztes lesz. Vagy fogalmazzunk enyhébben, egyetlen díjazatlan versenyző marad. Keserű hab a tortán, hogy a különdíjak is a dobogósok között lettek kiosztva. Ezen a jövőben lehetne segíteni azzal, hogy kategóriánként csak egy díjat osztanak ki, vagy azzal, hogy nagyobb mezőnyt versenyeztetnek. Figyelembe véve Jeney Zoltán szakmai kompetenciáról szóló szavait, a megszületett (Zombola Péter megállapítását kölcsönvéve) random, azaz véletlenszerű végeredmény mégiscsak rendkívül aránytalannak tűnik, és véleményem szerint nem is reális. Dargay Marcell semmilyen elismerésben nem részesülő kamarazenekari kompozíciója egy számomra igen fontos szempont alapján ugyanis a mezőny élvonalához tartozott.

A magyarázatot egy kicsit messzebbről kell kezdenem. A napjaink kortárs zenéjét hivatalból szemléző, az alkotók tevékenységét folyamatában is figyelő kritikusnak (ilyennek gondolom magamat) az átlagos közönséghez vagy a kortárs zenei eseményeket rendszertelenebbül látogató szakemberhez képest sajátos perspektívája van. Egy-egy frissen felhangzó művet megpróbál elhelyezni az adott zeneszerző eddig megismert pályáján; ezáltal válik lehetségessé az előrelépés, a visszatekintés, a megtorpanás, az összefoglalás, a radikális stílusváltás vagy épp a hanyatlás tüneteire felfigyelni. Életkoromnál és személyes elfogultságom miatt a mostani versenyen szereplő szerzőket első nyilvános megnyilatkozásaiktól kezdve követem. Legtöbbjükről tudni vélem, hogy épp mi foglalkoztatja, hogy alkotói szempontból jó vagy rosszabb periódusát éli, hogy az aktuálisan felcsendülő mű a tisztázódás és ülepítés vagy épp a bizonytalan kimenetelű erjedés időszakában született-e. A kritikus azt is regisztrálja, ha egy darab szorosabb kapcsolatban áll egy korábbi művel, és eldönti: átirattal, átdolgozással vagy továbbfejlesztéssel van-e dolga. Mindez egyáltalán nem mellékes; de belátom, hogy a nagyközönség számára ezek a megfontolások harmadlagosak, sőt: érdektelenek.

Jeney Zoltán a döntőben hallott kompozíciók különbségére, a stílus személyességére hívta fel a figyelmet. Az elhangzott művek egy bizonyos vonatkozásban mégis igen közeli rokonságot mutattak. Ha a komponálás technikáját vagy a darabok programját, kódolt üzenetét tekintem, akkor a művek többségénél meghatározó volt az emlékezés mozzanata. Talán szigorúnak tetszik a következő, kérdésbe csomagolt állítás: vajon nem túl korai-e a versenykiírás felsőkorhatárán innen az emlékezés? S tarthatjuk-e ezt generációs jellemzőnek? Nem tudom, de feltűnő volt, hogy a nyolc műből talán három olyan akadt, mely sem technikai értelemben, sem eszmeileg nem az emlékezés problémájával foglalkozott, hanem a jövőt fürkészte. S ebben a mezőnyben Dargay Marcell darabja bizony a legelőkelőbb helyet vívhatná ki magának.

Át kellene gondolni a díjösszegeket is. Nem hiszem, hogy védhető a mostani gyakorlat, mely a kamarazenekari daraboknál kétszer jobban jutalmazza a szimfonikus műveket. A szocialista iparpolitika becsülte ennyire alá az anyagmennyiség javára a hozzáadott értéket. Bele is roppant a szovjet hűtőszekrényt emelő derék.

A kamarazenekari első díjat a legfiatalabb komponista, Bella Máté Chuang Tzu álma című darabja nyerte. A mű címe a gyakran idézett taoista parabolára utal, melyben a felébredő nem tudja eldönteni, hogy ő álmodott-e pillangóval, vagy a pillangó álmodta őt. A kompozíció zenei-technikai értelemben bevallottan Pierre Boulez egyik darabjához kapcsolódik, a tónus, az atmoszféra és a mű lelkülete viszont engem Tan Dun Snow is June című, idehaza a közelmúltban kétszer is megszólaló művére emlékeztetett. Az egyezés talán véletlen, talán nem, mindegy is, mert a hangvétel nagyon is Bella Máté sajátja. Bella expresszív, önfeltárulkozó, indulati zenét komponál, technikailag gyakran extra követelményeket támaszt az előadóval szemben. Javára kell írnom, hogy bonyolult, de túlbonyolítottnak mégsem ható textúrákat hoz létre.

A második díjat elnyerő Dinyés Dánielt jó periódusban érte a versenyre invitáló felhívás. A Játékok haladóknak - 9-99 hasonló erényeket mutatott, mint a bő egy évvel ezelőtt hallott ensemble-kíséretes dalciklusa, a Libertà, libertà. Természetes dallaminvenció, fegyelmezett formálás, érzékeny színezés, frappáns karakterek jellemezték a művet, és - ez már formátumos alkotót sejtet - a részleteket, a hosszabb-rövidebb tételeket összekapcsoló, nagy formát létrehozó dramaturgia is magától értődő közvetlenséggel nyilvánult meg. A kompozíció harmadik, brácsaszólós részletét idézem, mely önállóan, a mű egészéből kiragadva és a darab részelemeként is igazán megkapó volt.

Harmadik díjat nyert Sáry Bánk Mégis című kompozíciója. A zeneszerző harmonikus személyisége, a zenei anyag megmunkálásának gyengédsége ebben a művében is meghatározónak tűnt. Bennem kérdéseket vetett fel a darab hangszerelésének adekvátsága, vagy még inkább: anyagszerűsége.

Dargay Marcell új művében, az Anathemában ugyanazt a markáns szándékot vettem észre, mely legutóbb megismert darabját, a Tropust is jellemezte. Dargay legújabb műveiben egy nagyobb ívű, lineáris szerkezet megvalósítására törekszik, melyben a részletek kohézióját valamilyen zeneszerzés-technikai, azaz intellektuális elem biztosítja, a Tropus-ban például a variáció-elv. A racionális fejlesztés ugyanakkor Dargaynál újabban irracionális eredményre vezet, a művet a kontroll alatt tartott világból átbillenti egy ellenőrizhetetlen, indulatok által meghatározott világba. A Tropusnál ezt a dramaturgiát azonban kidolgozatlannak, illetve megoldatlannak hallottam. Nem így az Anathémában, s nem lennék meglepve, ha ezt a művet néhány év vagy évtized múlva a fontos, vízválasztó Dargay-darabok között emlegetnénk.
A zenekari művek között Varga Judit „Megtalált idő” című darabja vitte el a pálmát. A mű - költői programja szerint - régi, töredékben maradt zenei gondolatok feltámasztására vállalkozik, a darab tárgya maga az emlékmunka. A mű meg-megakadó indulása, a megszépítő távolság zenei lenyomataként is értelmezhető idilli, helyenként romantikus hangzás indokoltnak tűnt. Horváth Balázs ezüstös művében, a „Kölcsönvett ötletek”-ben korábbi, 2006-ban hallott Mérföldekre című szólótrombita darabját gondolta tovább, ezúttal is Miles Davis alakját, irritáló színpadi zsenialitását idézte meg, de Eötvös Péter akusztikus emléknyomokat analizáló, illetve ezekből kibomló kompozíciós stílusára is utalt, mond-hatnánk úgy is, hogy Eötvös néhány művének módszerét radikalizálta. Zombola Péter h-mollban induló szimfóniája amolyan utólag rekonstruált naplónak tűnik, melyben bőséggel találunk megszépítő hazugságokat. A darab eklektikus hömpölygését a magam részéről még nem nevezném egy lehetséges dramaturgia kezdetének, a romantikus hangszerelési modort pedig Zombola talán kényszerűségből vette magára. A szerző manapság már nem ezt a nyelvet beszéli. Dinyés Dániel rövid szimfonikus etűdje, a L'aria si rinnova a nagyszerű hangszerelési trükkök és az érzéki harmóniák birodalma. A mű értékét nem kisebbíti, hogy Dinyés egy régebbi zongoradarabját csinosította ki.

Nem szóltam még az új műveket megszólaltató együttesekről. Az UMZE Kamaraegyüttes és a Telekom Szimfonikus Zenekar, a két karmester, Rácz Zoltán és Keller András mintaszerű munkát végzett, csak a legnagyobb elismerés hangján lehet méltatni teljesítményüket.

---

Várjon Dénes, Simon Izabella, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Banda Pál hangversenye
Zeneakadémia, 2009. január 14.
Stachó László kritikája

Vannak házak, ahová nem csak belépni felemelő, hanem ottmaradni is nagyon jó. S ha sokat járunk bennük, úgy érezzük, hogy részünkké válnak; vagy talán fordítva. Pedig hát - gondolhatnánk - mit is lehet szeretni az öreg, elvetemedett ablakokon, a folyosó piros-zöld linóleumpadlóján, a szocreálban áttervezett tantermek jellegzetes szagú szőnyegein, a soha nem működő mozaik-szökőkúton a főbejárattal szemben, s a világ egyik legszebb koncerttermének aranylón csillogó, szigorú feliratain - „legyetek csendben" és „emeljük föl szíveinket"? A megújulás előtt álló Liszt Ferenc tér 8-nak, a Zeneakadémiának így is - vagy talán éppen ezekért? - marasztaló, otthonos varázsa van. Erre találtak rá a Zeneakadémia Alma Mater-koncertsorozatának szerkesztői, akik korábbi, mára legendássá vált hagyományt elevenítettek föl a Zeneakadémia zenei együtteseinek, tanárainak és legjobb diákjainak rendszeres felkérésével. Nem kertelek: számomra az elmúlt évek valamennyi Alma Mater-koncertje nagy élménnyel szolgált - nem csak az otthonosság és a hangversenyipar rutinjának áldásos hiánya, hanem sok friss és nagyszerű zenei produkció révén. Kár, hogy ezt sokan még nem fedezték fel Budapesten, és a sorozat nem minden estje büszkélkedhetett telt házzal.

Az idei Alma Mater-koncertek kamarazenei sorozatának szerdai estjén az otthonosság varázsát jelenítette meg az érzékeny füllel megszerkesztett műsor - a darabok jól működő egymásutánja -, a szereplők és egy nem csak státusa, hanem habitusa révén is valódi házigazda, Batta András rektor. Ő mutatta be az est két művész-házaspárját, a kamarakoncert-sorozat gazdáit, Várjon Dénest és Simon Izabellát (a zongorista házaspárt), valamint Kelemen Barnabást és Kokas Katalint (a hegedűs-párt), a Zeneakadémia legfiatalabb tanárgenerációjának már harmincas éveik legelején nemzetközi hírű tagjait. A házimuzsikálás légkörét egészen autentikusan teremthette meg a Várjon-házaspár a Keleti képek című négykezes zongoraciklusban, amelyet Schumann feleségének, Clarának komponált 1848 karácsonyára. És végső soron ehhez az autentikussághoz járult hozzá az előadás olykor (túlzottan is) harmonikus és szemérmes visszafogottsága, az előadói kifejezésnek egyszerre meghitt és szalonszerű volta. Az 5. keleti kép kivételével az extatikus pillanatok is mintha az otthonosan meleg téli szoba falain belül maradtak volna, és elegánssá szelídültek.

Mendelssohnt - akinek február 3-án ünnepeljük 200. születésnapját - barátság fűzte az egy évvel fiatalabb Schumannhoz; igaz, akkor még nem ismerték egymást, amikor a 14 éves Mendelssohn megkomponálta az f-moll zongoranégyest - a koncert következő számát -, ezt a méltatlanul ritkán hallható kamaraművet. A szenvedélyes nyitó- és a táncosan lüktető zárótételben Várjon Dénes hiteles finomsággal és könnyedséggel keltette életre a mendelssohnosan motorikus, filigrán zongoraszólamot. A vonósok - Kelemen Barnabás, a brácsán játszó Kokas Katalin és a csellista Banda Pál - egyszerre erőteljes és kifinomult dinamizmusa, bársonyos tónusa és árnyalt időbeosztásai magával ragadóvá varázsolták ezt az előadást. Érdekes egyébként, hogy nem csupán a 14 esztendős Mendelssohn művének minősége és friss invenciója idézi emlékezetünkbe Mozartot, a csodagyerek-prototípust; a lassú tétel témája mintha egy lélegzetelállító Mozart-emlékfoszlány lenne. Ez olyan őszinte muzsika, amely nem tűri el az előadói álarcot és a koncertipari megszokásokat. Kár, hogy éppen ennek a tételnek a kifejezése siklott ki a szerdai koncerten: különösen a hegedű játékától reméltem volna az Adagióban sokkal kevesebb patetikusságot és manírt. Az otthonosság intimitását így válthatta föl néhány perc leforgása alatt a pódium talmi csillogása, ezt pedig a Mendelssohn-zongoranégyes két utolsó tételében a világszínvonalú koncertteremhez illő zsenialitás. Az utolsó pillanatig nagyon koncentráltan előadott 3. és 4. tétel ugyanis kirobbanó közönségsikert szavatolt, és egy olyan előadást, amelyet nagyon szívesen idézek emlékezetembe.

Miután a koncert második felét indító híres Mendelssohn-zongoradarab, a Rondo capriccioso Várjon Dénes előadásában igen gyorsan elfutott - talán egy régi, romantikus előadói hagyomány reminiszcenciájaként -, a koncertet a számomra két legemlékezetesebb előadás zárta. Mendelssohn 92. opusza, a négy kézre írott Allegro brillant talán csak ürügyül szolgált arra, hogy Várjon Dénes és Simon Izabella egymással és a zene áramlatával tökéletes és elragadó egységben nyilvánulhasson meg. Kivételesen ihletett pillanatok tanúi lehettünk. És akármilyen finnyás is vagyok Mozarttal kapcsolatban, nagyon élveztem a 493-as Köchel-jegyzékszámú Esz-dúr zongoranégyes interpretációját. Az életteliség, a játékos hetykeség és néha szertelenség (vagy legalábbis spontaneitás) Simon Izabella zongora-impulzusaiból eredt, a három vonós - Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Banda Pál - pedig egyszerre stabilan, okosan és érzékenyen elbűvölő partnerként varázsolta a három mozarti tételt tüneményessé.

---

Az Academy of Saint-Martin-in-the-Fields koncertje, vezényelt Neville Marriner, közreműködött Janine Jansen (hegedű)
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2009. január 13.
Csengery Kristóf kritikája

A fél évszázada alapított Academy of Saint-Martin-in-the-Fields kamarazenekar és a hegedűsből karmesterré lett Neville Marriner neve összeforrott az évtizedek során: ha kimondjuk az egyiket, eszünkbe jut a másik. Az utóbbi években zenekar és dirigens egyaránt előzékenyen bánt a magyar közönséggel: hallhattuk őket együtt is, külön is. Most ismét közös koncertet adtak, olyan, kizárólag alapművekre szorítkozó műsorral, amelyet valóban csak a legdédelgetettebb sztárok engedhetnek meg maguknak. Ami a fél évszázadot illeti, a jelenlegi tagságra pillantva nehezen hihető, hogy akadna benne muzsikus, aki a hajdani alapítók közül való: többségük alkalmasint nem is élt még 1958-ban, amikor az akkori fiatalok bemutatkozó koncertjüket adták a londoni templomban, amelytől együttesük a nevét kölcsönözte. A „kamarazenekar" titulust pedig ezúttal elfelejthetjük: január 13-án nagyobb létszámú társulat látogatott el a Művészetek Palotájába - több mint ötven fős kis szimfonikus zenekar, amelynek telt, de tömör hangzása és mozgékony játéka illett a klasszikus-romantikus programhoz.

Külföldön fellépő londoni együttes mivel kezdje koncertjét, ha nem a város által ihletett művek egyikével, amelyet a zenetörténet „tiszteletbeli angoljainak" egyike komponált? Haydn hatalmas szimfóniatermésének egyik ékköve, a 104-es számú, D-dúr hangnemű „London" szimfónia ha nem is revelatív, de mindenképpen dinamikus és kontrasztgazdag előadásban szólalt meg. Nem emlékeztem pontosan, mikor született Neville Marriner, azt azonban tudtam, hogy jócskán benne jár már a korban, amikor azonban a London szimfónia előadása után a műsorfüzetbe pillantva szembesültem a ténnyel, mely szerint idén lesz nyolcvanöt éves, elámultam: a fiatalos frissesség, a pontosság, a zenekari teljesítményt mindvégig ösztönző és motorként hajtó élénk gesztusrendszer inkább emlékeztetett egy virgonc hatvanasra, mint valakire, aki már a második világháború befejezésekor túl volt a huszadik életévén. A Haydn-szimfónia nyitótételét megelőző lassú bevezetésben tetszett a markáns hangütés, a feszesség és drámaiság, az Allegro pedig érzékeny dinamikai kidolgozásával, választékos frazeálásával és erőteljes hangsúlyaival szerzett örömteli perceket. A variációs Andantéban a vonósok puha pianóit értékeltem, a mérsékelt tempójú menüetthez érve Marriner inkább hangsúlyozta a Ländler-gyökereket, mint a scherzo műfaja felé előremutató tempót, míg a finálé legfőbb fűszerét a népiességben találta meg.

Kitűnő tolmácsolás volt ez, de megismétlem: nem éreztem felfedezően eredetinek, inkább egy világszínvonalú zenekar és nagy tapasztalatú karmestere elsőrangú rutinelőadásának. A második részben Beethoven 1. szimfóniája azonban valóban a felismerés erejével hatott. Jótékonyan befolyásolta a mű hatását a kis zenekar fürgesége, és rendkívül felvillanyozó volt Marriner vezénylésének éles váltásokra épített dramaturgiája. A műben mindvégig az indulatos Beethovent állította elénk: azt a muzsikust, aki a zabolázhatatlan egyéniség szószólója, s akinek zenéjében a meghökkentő, váratlan fordulatok és az olykor nyers indulatkitörések kötik le a hallgató figyelmét. Feszes volt a zenekari játék, tónusos a vonóshangzás, szellemesek a fúvósok közbeszólásai - és lenyűgöző a timpanijátékos, a zenekar legizgalmasabb személyisége, akit Marriner már a Haydn-szimfóniában is előtérbe állított, a Beethoven-műben pedig már-már szólistaként favorizált. Az ilyen felfogás helyességén persze lehet vitatkozni, de mivel az üstdob feladata a szimfóniában az interpunkció, a zenei pontok, vesszők és főként felkiáltójelek elhelyezése, a hangszer szerepének hangsúlyos kiemelése mindenképpen hatásos, kiváltképp egy olyan koncepció keretén belül, amely amúgy is a temperamentumnak juttat döntő szerepet. Két remek ráadás koronázta meg a zenekari műsort: Mendelssohn Reformáció-szimfóniájának lassú tétele, majd Mozart Figaro-nyitánya.

Szólista is érkezett az együttessel: a műsor középpontjában, az első rész második számaként az utóbbi évek egyik ünnepelt sztárhegedűse, a magyar közönség által jól ismert, holland Janine Jansen szólaltatta meg Mendelssohn e-moll koncertjét. A kritikusnak egyfelől illik fejet hajtania a megkérdőjelezhetetlen virtuozitás, a gazdag hang és a felszabadult egyéniség előtt. Másfelől olyan mozzanatokat is tartalmazott ez a muzsikálás, amelyek mellett nehéz bíráló szó nélkül elmenni. A közelmúltban ismertem meg Jansen új lemezét, amelyen Csajkovszkij Hegedűversenyét játssza - mesterien. Annak a tolmácsolásnak egyik legfőbb értéke a zenei értelmezésben megnyilvánuló egyensúlyérzék. Ezúttal ez az erény mintha kevésbé jellemezte volna a harmincesztendős művésznő játékát. Mintha polarizálni akarná a klasszikusan lekerekített Mendelssohn-koncert karaktervilágát: az érzelmes, lágy részleteket tovább édesítette, e szakaszok tempóját is kiszélesítve, a hegedű tüzes, energikus megszólalásai pedig mintha a szokottnál is dinamikusabban fogalmazódtak volna meg vonója alatt. Ez persze mutatós eredményt hoz, a mű egységét azonban megbontja, és túlságosan telíti a kompozíciót feszültséggel, márpedig Mendelssohn e-moll hegedűversenyének egyik legjellemzőbb tulajdonsága a belső béke, amely az eltérő profilú tételek közös nevezőjeként funkcionál. Idegenkedéssel hallgattam a túladagolt vibrátót is, amely gyakran nehezedett teherként a hegedű éneklő dallamaira. Janine Jansen mostani játéka nyilvánvalóvá tette, hogy ő a hegedűsök jelenlegi nemzetközi mezőnyének egyik méltán ünnepelt sztárja, az azonban kérdéses maradt, vajon valóban jelentős személyiség-e; olyan muzsikus, akit tizenöt, húsz év múlva is érdemes lesz meghallgatni. Ő is játszott ráadást: Bach d-moll partitájából a Sarabande hangjaival búcsúzott a közönségtől.

---